Mindig is komoly kihívást jelentett az űrkutatás területén az adatátvitel problematikája. A Föld körüli pályán keringő műholdakkal (melyek száma több mint 10 ezerre tehető, bár egy nagyon jelentős részük már inaktív, tehát nem tartozik a hasznos objektumok sorába) való kommunikáció hatékonyan megoldható, hiszen a távolság itt nem különösebben jelentős. Adatátviteli problémát elsősorban a különféle időjárási jelenségek és a Nap kisebb-nagyobb kitörései jelenthetnek.
Már az 1969-es, első holdra szállás eseményét is beárnyékolták kisebb-nagyobb összeköttetési zavarok, melyek ugyan nem okoztak katasztrófát, de igencsak megizzasztották a legénységet és a Földi megfigyelőket. Az Apollo-program további küldetései során szintén jelenlévő probléma volt, hogy a Földtől közel 385 ezer kilométerre keringő Holdon küldetésüket teljesítő űrhajósokkal és magukkal a szerkezetekkel is időről időre megszakadt a kapcsolat.
Új korba léptünk
Közben aztán eltelt 40 év. Míg mi 1980-ban ujjongtunk a Commodore 64 csodájának, addig a Voyager-1 űrszonda már szakadatlanul küldte felvételeit az űrkutatóknak a Szaturnusz holdjairól, illetve mintegy kiegészítésként felfedezte, hogy a Titán légköre nitrogén összetételű. Két évvel később a Venyera-13 panorámaképeket sugárzott haza a Vénusz felszínéről, majd nem sokkal később a Voyager-2 űrszonda 107 ezer kilométerre haladt el az Uránusz mellett, fényt derítve többek között ara is, hogy a bolygónak több holdja van, mint addig hittük.
Lényegében két-három évente történelmet írt az emberiség és ír a mai napig is. A folyamat szakadatlan. Vajon gondolta volna Marconi, Tesla, vagy Popov, hogy az új évezred hajnalára az egész emberiség világűrben elfoglalt helyével és szerepével kapcsolatban az ő találmányuk lesz majd a legmeghatározóbb alapfelfedezés. Az talán mindegy is, hogy melyikük volt az igazi pionír...
A rádiótávirányítás és a csúcstechnológiájú rádiókommunikáció hihetetlen sebességű fejlődése ma már azt is lehetővé teszi, hogy a Marsra küldött kutató eszközökkel, részben direkt földi koordináció segítségével talajmintákat elemezzünk, s az eredmények kiértékelése nem sokkal a munkavégzés után már a Földön történhessen.
A mélyűrbe, és tovább
Az AM és FM modulációkat mostanra leváltotta egy forradalmian új, de természetesen az eddig ismertek alapján továbbfejlesztett fázismoduláció. A legújabb technikai fejlesztések bravúrja a GEODA, az a Spanyolországban felállított kupola, melyet 270 db adó-vevő cellával láttak el, s mely párhuzamosan 3 műholddal képes kommunikálni.
Mindehhez természetesen számítógépes programokra és csúcsteljesítményű informatikai megoldásokra is szükség van. Jelenleg ott tartunk, hogy egy földi teszt szerint (hivatalosan beismert adatokról van szó, katonai információkkal természetesen nem rendelkezhetünk) 142 kilométeres távolságból 78 Mb/s adatátviteli sebességet is elérhetünk „vezeték nélkül”. Az űrbéli tesztelésre a közeljövőben kerül majd sor, amikor a Hold körül keringő LADEE űrszonda kísérleti moduljaival elvégzik a teszteket, s kiderül, mire képes az űrben az optikai jeltovábbítás technológiájának legújabb generációja.
Ki tudja, néhány évtizeden belül talán az is lehetséges lesz majd, hogy úgy irányítsunk egy, a mélyűrben járó földi eszközt, mint ahogy például ma távirányítónkkal átkapcsolunk a valóságshowról egy tudományos ismeretterjesztő csatornára.
